2016. július 30., szombat

Indulás II.



A magas hegyekkel szegélyezett, sárgás fűvel borított völgy csendjét egy pillanat alatt elűzi a fegyverek és páncélok káoszba torkolló zaja. Mindenki a saját gondolataiba mélyedve menetel előre, nem törődve a szabályos formával vagy az egyszerre lépéssel. A hosszú sor közepén állok. A nálam jóval magasabb és testesebb férfiak szorosan közre fognak, s csak a bőrből és acélból álló öltözetüket látom, meg a szürke égbe magasodó hegyek tetejét. A sisakom alig korlátoz a látásban, viszont az acél hűvösen ragad a bőrömhöz miközben minden lélegzetvételemet hangos zihálássá teszi. A kardom még mindig a tokjában van, ahogy a pajzsom a hátamon. Attól tartok ha már most előveszem elfárad a kezem a súlyától. Ha persze nem ejtem el az izzadt tenyerem miatt. A szemem sarjából meglátom, ahogy a mellettem álló fiú elővesz a zsebéből valamit és azt kezdi el nézegetni miközben véresre harapdált szája alig észre vehető mozgásba kezd. A sisak nagy rá, hosszú göndör haja összeállt tincsekben lóg ki alóla, páncélja és kardja láthatóan fájdalmasan nyomja a vállait. De egy szót sem szól. Lehet, hogy jobban tenném ha én is kegyelemért kezdenék el fohászkodni míg van idő rá.

Az ima azonban nem jön a számra. Egyre jobban elnyomja a páni félelem, ami a halál és romlottság gondolatait hozza magával. Hirtelen jön a felismerés, hogy meg kell ölnöm másokat és, hogy a barátaim sőt még saját magam is meghallhatok. Keserű szájízzel megtorpanok azonban a tömeg rendíthetetlenül sodor magával. Küzdve a könnyekkel és a torkomban növekvő gombóccal felnézek a sötét égre. Reszketve kifújom a levegőt miközben hagyom, hogy a kövér esőcseppek eláztassák forró arcom. Nem fogok sírni.
Felharsan majd duplájára erősödve visszahangzik fel az „állj” parancs. Azonnal megáll mindenki, így keményen neki ütközök az előttem lévő férfinek. Miért álltunk meg? Fél napi járásra van a falu és alig pár órája vagyunk csak úton. - kérdezem félhangosan. Lábujjhegyre állok, de nem látok ki. Valami baj van. Hideg rázkódás fut végig a hátamon és feláll tőle az összes szőröm. Felharsan egy másik, mélyebb kiáltás, de nem hallom, mit mond. Aztán szemvillanás alatt földre terül vagy elfut körülöttem mindenki míg végül már csak az éles fájdalmat érzem a vállamban. A nyílvessző erőszakosan tépi át a páncélom felső részét majd mar ki egy darabot belőlem. Felordítok a fájdalomtól miközben a lendülete a földre taszít. Pillanatnyi sokk után jut csak el az agyamig, mi történt. Felüvöltök ismét, és hitetlenkedve bámulni kezdem a vessző piros tollait, amik lágyan ringanak a szélben.

Ekkor térden csúszva megáll mellettem egy fiú. Az, amelyik az imént imádkozott, és megpróbál segíteni rajtam. Falfehér arccal és reszkető kézzel azonban első mozdulattal bele töri a hegyet a vállamba. Újból felordítok a maró fájdalomtól mire ő szentségelve bele kapaszkodik a ruhámba, hogy  elráncigáljon az egyik hegy lábához.

2016. július 27., szerda

Indulás I.

Kategória: Egy percesek



A vékony fa tetőn hangosan kopog az eső. Lehűlt a levegő és elhallgatott minden állat. Csak a súgást lehet hallani, ahogy liter számra zúdul le az égből a langyos víz. A nyitott ajtóban állok és bámulom a pocsolyában keletkező buborékokat. Egyszerűen nem tudok megmozdulni pedig páncélom ólom súlyként nyom bele a kopottra járt küszöbbe és késként vágja a nyakamat. Kardom faragott markolatára teszem a kezem, amitől vállvértjeim hozzá érnek izzadó arcomhoz. Reszketve fújom ki a levegőt.
         - Hát tényleg igaz. – vallom be elkeseredetten. Atyám meséiben a férfiak mindig hősként viselkedtek, akiknek sosem remegett meg a kezük. Azt hittem, én is ilyen rendíthetetlen leszek, amint kardot fogok a kezembe. Tegnap óta tudom, hogy ez egy gyerekes ábránd.
            Naplementekor érkezett az üzenet, miszerint Anter Völgy népe hadat üzent nekünk. Azóta nem alszok és azóta kezd egyre jobban elhatalmasodni felettem a pánik. Hiába az évtizede húzódó viszály és nézeteltérések, hiába a kiképzés csak arra tudok gondolni, hogy nem volt elég a tizenhat év felkészülés.
            Anyám zokogva ugrik a nyakamba, amit a páncél hangosan zörögve ellenez. Annyira szorít, hogy már attól tartok eltöri apró kezeit. Megfordulok és magamhoz szorítom.
         - Anyám..... – túrom az arcom vörös göndör hajába, de a vezér ordítása félbe szakít. Karddal kivonva, a sárban bátran lépdelve hív hadba mindenkit a szőke szakállas, termetes férfi. Teljes harci díszben pompázik és büszkén ki is húzza magát. Az eső keményen ütközik neki cirádás mintákkal díszített páncéljának és sisakjának. Csodálatomra a szeme sem rezzen, ahogy végig siet a szűkös föld úton.
           -    Itt az idő bebizonyítani, hogy milyen fából faragtak benneteket, uraim! Nem vagyunk puhányok, hogy hagyjuk elnyomni magunkat egy-két röhejes feltétel végett.... – hal el a hangja, ahogy a köztér felé menetel.Egyből kiszárad a szám, a szívem heves zakatolásba kezd, agyam pedig tompultan próbál felkészülni minden eshetőségre.
Vállait óvatosan megfogva eltolom magamtól anyám, aki riadtan néz fel rám. Sírástól duzzadt szemeiben a határtalan fájdalom szikrái lobognak újabb krokodil könnyeket hullajtva, miközben a fejét rázza.Nem szívesen hagyom itt, de ha nem megyek nagyobb esély van arra, hogy mindenkit megölnek...
- Minden rendben lesz.megakarom nyugtatni, de nem tudom kimondani.
Bújj el! – préselem ki helyette cserepesre száradt ajkaim közül.Hisztérikus tiltakozása  
 Hisztérikus tiltakozása élesen hasít a levegőbe, túlszárnyalva a fegyverek és páncél ritmikus zaját. Ahogy elfordulok felteszem a sisakomat a fejemre.
Lassan kilépek az esőre, és beállok a sorba miközben újra, meg újra felcseng a fülemben anyám sikolya.

Az utolsó felderítő út I.

Válaszott kép: Harmadik – Delerict Manor
Választott eszköz: Megszemélyesítés

            A folyosó szinte visszhangzik a tompa puffanástól, ahogy Camilla minden erejét bele adva megpróbálja betörni a folyosón található legelső fa ajtót. Újból és újból neki ront a makacs felületnek. Hol az egyik, hol a másik vállával csapódik keményen neki egyetlen pihenés nélkül. A romos folyosó egy egyenes fa lépcsőbe torkollik, amit már csak felszakadozott, vakolattól mocskos, piros szőnyeg fed. Nem látni le a nappaliba viszont igenis jól felhallatszanak a léptek zajai, a törött üvegek recsegései és a vérszomjas morgások. 
-                     Mi lesz már? – könyörög az ajtó bonyolult mintáinak. - Gyerünk!- Újabb sikertelen próbálkozás után a lábával mér erős ütést a régi zárra, ami morcosan megroppan, de nem nyílik ki. A tompa nesz baljósan szalad végig az egész helyen, amit jó pár hörgés követ.
-                     Francba. – súgja rémülettől letaglózva. Nincs már más hely ebben a házban, amit ne leptek volna el ez ezek a bűzlő korcsok, ha pedig tovább próbálkozik akkor biztosan fel hívja magára a figyelmet. Egy mély hörgés hasít bele a levegőbe igencsak közelről majd fájdalmasan megreccsen az egyik lépcsőfok. Camilla gondolkodás nélkül bele rúg az ajtóba, hiába fáj már a lába is. Újabb reccsenés. Majd még egy és még egy. A pániktól kapkodni kezd, a kapkodástól pedig hangosan zihálni. Megpróbálja benn tartani a levegőt, hogy lefojtsa legalább az egyik zajt, de ezen cseppet sem segít a fal tövében kirajzolódó árnyék. A zár vontatottan megadja magát, és a lány nehéz táskáit behajítva bemenekül a szobába. Sietősen magára csukja az ajtót, és máris szét néz egyedül van e. Sosem lehet az ember elég biztos a dolgában. Ezek a dögök mindenhol ott vannak már.
A szoba egy egész futballoz pályának megfelelő méretű könyvtár, ahol széles tölgyfa szekrények roskadoznak az eddig soha nem látott mennyiségű összegyűjtött könyvektől. Mint mindenhol itt is fel van forgatva minden egyes polc, de még a székek is. Egyedül a vaskos kis kerek asztal nincsen. Megkönnyebbülten állapítja meg, hogy egyedül van.
- Nehezéket kell találni. – sürgeti magát. A szekrények messziről is túl nehéznek tűnnek a mozgatáshoz, viszont az asztal már sokkal könnyebbnek. Camilla óvatosan rázárja az ajtót majd az asztalhoz szalad. Erősen megmarkolja a poros széleit, és húzni kezdi könyvestől, vakolatostól együtt. Erőfeszítései azonban egyből zátonyra futnak. Lehajol, hogy elrugdossa a könyveket a földről, amik eddig a lecövekelt asztal lábakat takargatták.
 - Ki az, aki leszögez egy asztalt? - kérdezi dühösen majd belerúg egyet. Csoszogás töri meg a csendet. A düh egyből rettegésbe csap át, amitől a lány a hozzá két legközelebbi nehéz széket könnyű szerrel felkapja, hogy oda cipelje az ajtóhoz. Annyi szerencséje legalább van, hogy az ajtó befelé nyílik, így kitámasztva megtudja erősíteni a rozsdás zárat. Lélegzet visszafojtva figyeli, ahogy a zaj elidőzik az ajtó körül majd vontatottan tovább indul. Camilla fáradtan kifújja a levegőt majd reszkető kezével letörli a koszos homlokát átszelő verejtékét. Ez meredek volt. Már megint...