2016. október 31., hétfő

A nevem Jack, és ez az én történetem

Október egyik szokatlanul ködös és hűvös estéjén Jack bortól mámorosan cammog a farmja végében ácsorgó faházába. A hold teljes pompájában virít a felhős égen, így lámpás nélkül is látja, merre botorkál a földre hullott falevelek között. Közel, s távol senki nincs a közelükben, ezért hangos éneklésbe kezd.
- Megjöttem. – ordítja félig dúdolva, amint megérkezik majd bevágja a tölgyfa ajtót maga mögött. A házban majdnem teljes a sötétség, egyedül a vacsora édes illata és a konyhából kiszűrődő halvány fény jelzi, hogy felesége merre jár. Jack leveti magáról a bőrkabátját és vastag bakancsát mielőtt elindulna. A vaskos szekrényekbe és a vályogfalba kapaszkodva átszeli a pici, sötét előszobát és belöki a lengő ajtót. A félhomályba burkolózott konyhában alig egy-két faragott szekrény, meg egyetlen apró asztal van csak, amik között Andrea rutinosan mozog. Vékony magas termetén szürke, földig érő szoknya van, szőke hosszú haja arany zuhatagként terül szét keskeny vállain. Jack felmordul ezt látván és mint a cápa célba veszi a háttal álló nőt.
- Ha főzöl miért nem vagy képes összefogni a loboncodat, asszony? – kiáltja. Andrea felsikolt ijedtében és mielőtt megfordulna felkapja a deszkán heverő kést.
- Megint... megint ittál? – kérdezi reszkető hangon. Arca falfehér, hangosan kapkodja a levegőt és tágra nyílt szemeiben szikrázik a félelem. Jack végig méri, könnyű szerrel kiveri a kezéből a kést majd földre taszítja a sikoltó nőt. - Kérlek ne bánts. – könyörög szépséges arca elé kapva a kezeit mire a férfi hátra hajtva fejét felnevet aztán ráönti a forró vízzel teli lábost.
- Az ördög vigye el a lelked, Jack.  – kiáltja zokogva majd elszalad, hogy bezárkózzon az egyik szobába. Válaszul a férfi bont egy újabb üveg bort és leveti magát az egyik székre.
Jack az asztalra dőlve tér magához kótyagos fejjel. Hosszú percekig csak nézi a délutáni nap narancsos fényét, ahogy az aprócska ablakon keresztül megvilágítja a tűzhely kihűlt parazsát, a koszos földön heverő edényt és az üres polcokat. Felpattan, amitől a szék hangosan csattanva eldől. Egyenesen az előszobába rohan, de az apró szőrmekabát helyett csak üres fogast és egy félig teletömött bőröndöt talál.
- Hogy merészeli az az ostoba liba. – Felhördül, dühében kiborítja majd messzire hajítja a bőröndöt. – Csak jöjjön vissza... - néz a szétszórt ruhákra majd karba tett kézzel leül az ajtóval szembe.
A lemenő napot már rég elkergette az őszi éjszaka dermesztő sötétsége, mire Jack fáradtan megtámasztja fejét egyik kezével, hogy behunyva égő szemeit aludjon egy keveset. Az álmokat azonban egyből elűzi a feltámadó szél egyre erősebb süvítése, ahogy beszökik az ablakok rései között. Felkapja a fejét és dermedten figyelni kezdi a ropogás és susogás alkotta hátborzongató zajokat. Mocorogni kezd ültében miközben lassan körbe néz. A félhomályos szobában a tűz fényével konokul játszva mozgó árnyékokat fest a a bútorokra, a szőnyegre, de még a falra is. Vaskos sziluettjüket a plafonig nyújtja, hogy aztán Jack fölé magasodva úgy zárják körbe, akár a börtön rácsai.
- Mióta ilyen nyomasztó ez a ház? -  teszi fel a kérdést magának kicsire összegömbölyödve miközben ujjaival sebes ütemet diktál a kemény karfán. - Sosem voltam itt még egyedül. – kap riadtan észhez. Mit csinál ha esetleg  történik valami? Vagy ha valaki a sarokban gubbaszt? Vagy... vagy az ágy alatt? És ő nem veszi észre. – Kapkodja a fejét az árnyékok felé majd újból az ajtóra néz, de Andrea most nincs sehol. A kutya ebben a pillanatban jelenik meg mellette, ami hozzá simul egyik lábához. Jack ültében felugrik és maga alá húzza lábait. Dough a fotel közepéig ér, így kövérkés pofáját a karfára támasztja, hogy barna gomb szemeivel a gazdáját vizslassa. Jack nagyokat pislogva nyugtátta téves riadalmát, kénytelen-kelletlen elmosolyodik majd megpakolja a kandallót mielőtt kinézne az ablakon Andreát keresve.
A hűvös szél az összes fát és bokrot haragosan tépázza a hold halvány fényében, miközben felkavarja a földre hullott rengeteg levelet, hogy aztán a messzi sötétségbe hajítsa. Közelebb hajol, hátha a tornácon ücsörög a felesége, de csak a kialudt viharlámpásokat látja himbálózni az oszlopokon. Behunyja a szemét, homlokát neki támasztja a hideg üvegnek. Bánatában lassan kifújja a levegőt, így az üvegen fehér pára folt jelenik meg. Amikor percekkel később lassan kinyitja szemeit megfagy ereiben a vér: a múló párafolton keresztül két haragos szempár mered rá, ami a következő percben eltűnik az éjszakában. Jack felkiált, és úgy  berántja a kopottas függönyöket, hogy majdnem leszakadnak.

- Mi a franc...? – zihálja rémülten, de benne szakad a szó, ahogy egy éles csikorgás végig szántja az ajtó külső felét. Lélegzet visszafojtva megfordul. A vaskos faajtó nagyot reccsen fájdalmában, ahogy megpróbálnak bejutni a kilincset rángatva. Jack pánikolva körbe pillant a szobán kiutat keresve magának, amikor kivágódik az ajtó és nagy erővel a falnak csapódik. Gondolkodás nélkül a legközelebbi szekrénybe menekül. A ruhák közé préseli magát miközben reszkető kezét a szájára szorítja, nehogy felsikítson és elárulja magát. Az apró kulcs lyukba fúrja a tekintetét, hogy egyenesen az ajtóra tudjon nézni. A lyuk azonban elég szűk ahhoz, hogy csak részleteiben lássa a homályos szobát, a fotel mellől szűkölő kutyát és az üresen álló ajtót. Még jobban meglapul a fogasok és cipők között le sem véve a szemét a szoba apró részleteiről. Feszült csend telepszik rájuk, amitől kirázza a hideg és égnek áll az összes szőr a hátán. Mégis mi folyik itt? Úgy dönt, hogy tovább figyel és kivár. Először egy percet. Hármat. Ötöt. Reszkető ujjai vége elfehéredtek és lábai is zsibbadnak. Tíz perc. Még mindig nem történik semmi. Óvatosan kifújja az eddig benn tartott levegőt majd lassan kimászik aztán a piszka vasért oson. A kutya továbbra is az ajtót figyeli vicsorogva, loboncos farka a föld irányába lóg, ezüstös szőre kicsit megborzolt.
- Andrea...? – hívja bátortalanul a feleségét.
- Kint vagyok, Jack. Az előbb láttam itt valakit. – hallatszik vékony félénk hangja az udvar felől.
- És ehhez rám kell törni az ajtót?- kiabálja egyre bátrabban majd felkarolja a legközelebbi lámpást és kilép a tornácra. Az éjszaka ugyan olyan csípős és zord, mint előző este, amitől kirázza a hideg. Feljebb húzza kockás inge gallérját mielőtt egészen a lépcsők tetejéig sétálna. Ekkor észre veszi a kútnál mocorgó vékony árnyákot. - Válaszolj ha kérdezlek, asszony! – türelmetlen hangjában immáron nyoma sincs a félelemnek. Elindulna lefelé a lépcsőn ám megállítja az érkező válasz.
- Mert különben mi lesz? – az ismerős hang gyorsan formálódik át reszelős suttogássá, ami olyan, akár az üveget karcoló száraz faág.
- Te nem Andrea vagy. – állapítja meg gyanakodva  – Akkor meg ki az ördög?
- Ha tudod a választ, miért kérdezed? – reccsen rá a különös hang. Ahogy a hozzá tartozó árnyék hirtelen megfordul a hold tökéletes fényében felvillan csontos arccsontján és kiugró orrán vékonyan megfeszülő hófehér bőre, fekete feneketlen szemei, amiben minden remény elveszni látszik, szürke égnek álló haja, ami a felfelé szálló füsthöz hasonlít. Csontos, hosszú ujjaival, ódivatú, helyenként szakadt ingét markolja, míg másik keze abban a régi nadrág zsebében nyugszik, ami alól paták lógnak ki és tapossák szét a hosszúra nyúló tökök indáit.
- Dough... – észre sem veszi, hogy a kutya nevét suttogja kétségbe esetten. A kutya másodpercek alatt az Ördög előtt terem, és morogva a kútnak szorítja.
- Azért jöttem, ami az enyém, Jack. – sziszegi fogai közül, ahogy az állat nyakörvén himbálózó feszületet figyeli gyűlölködve.
- Az ördög vigye el a lelked Jack. – ugrik be neki Andrea fohászkodó hangja. Hitetlenkedve rázni kezdi a fejét miközben próbálja a torkában felgyülemlő keserű gombócot lenyelni. Ne, ne, ne. Hogy történhetett ilyesmi? Most mégis mit csináljak? Oda hajítja a kezében szorongatott lámpást, ami darabjai törve szétterül a földön és lángoszlopot alkotva csapdába ejti az Ördögöt a kút, meg a kutya között. Az Ördög kellemetlenül felszisszen, össze szorított fogakkal körbe néz az egyre nagyobbra törő lángokon. Haragos arcán megfeszülnek a vékony rágóizmok, összevonja szénfekete szemöldökét, ahogy a félelemtől reszkető férfira néz ismét.
       - Alkut ajánlok. – kezdi megfontoltan miközben a megperzselődött ingujjáról lepöcköli a pernyét. - Ha vissza hívod a korcs kutyádat, akkor nem viszem el a lelked a Pokolra.
Jack hosszú percekig csak áll meredten maga elé bámulva, amikor füttyent egyet és a kutya vonakodva vissza sétál hozzá.  Az Ördög könnyedén kilép a tűz gyűrűből majd Jack felé indul.
- Hé, azt mondtad nem viszed el a lelkem. – tiltakozik felemelt kezekkel, s egészen az ajtófélfáig hátrál.
- Meglehet, de az alkuval már a Pokolnak sem kellesz. – gúnyolódik diadalittasan. Megáll a tornác szélénél, felemeli egyik csontos kezét mire csettintésére egy méreg zöld színű füst csóva pattan elő.
- Sem? Mi—mi-miről beszélsz? –  dadogja pánikszerűen miközben a füst kobra szerű táncát figyeli.
- Azt hitted a Mennyország befogadja a hitvány lelked azok után, amiket tettél? – torok hangon felnevet, de a következő percben újból komor arccal mered a férfire. Meglendíti a kezét, így a füst Jack mellkasába csapódik. A halálra vált férfi a tátongó lyukhoz kapja a kezét, de még mielőtt szólni tudna holtan elterül a nyirkos fapadlón. A füst nehézkesen felszáll, egy átlátszó csepp alakú formát húzva magával. Lebeg egy darabig a merev test fölött majd az Ördög legyintésére a tökök irányába száll, hogy körözve fölöttük kiválasszon egyet majd bele kényszerítse a lelket.

...

Andrea bekötött kezével olyan óvatosan kinyitja ki a hátsó ajtót, amennyire csak tudja. Körül néz s csak aztán lép be a sötét és hideg házba. Csend van, nem hallani a férjem horkolását sem pedig a kandalló tüzének ropogását. Lábujjhegyen az előszobába kikészített bőröndért megy, csakhogy az ajtó nyitva áll, a ruhái pedig szerte szét vannak szórva. Elkapja a pánik. Jack most utána ment volna? Nyúl az ajtóért, hogy becsukja, nehogy meglássa, hogy haza ért már, amikor apró mozgásra lesz figyelmes a kútnál.
- Ahhoz túl pici, hogy ember és túl halk, ahhoz, hogy Ő legyen az. Talán biztonságos megnézni. –elmélkedik az környezetét  le ellenőrizve. Ahogy a tökök felé biceg ismét megmozdul valami a földön. Lehajol mikor odaér így az apró fényben meglát egy sikoltó arcot az egyik jókora tök sárgás felületén. Először ötletes gyerek csínynek hiszi, de ahogy egyre alaposabban szemügyre veszi letörik a mosolya. Az arc ugyan olyan lelketlen és faragatlan, mint amilyen Jack maga.
    - Véletlen lenne...? – hümmög még mindig a tököt bámulva. Feljebb emeli a gyertyát, hogy a másik oldalát is megnézze, amikor az arc lassan a fény felé fordulva csodálkozóvá majd haragossá válik. – Ő átkozta volna meg? – szája elé kapja a kezét, amikor megböki a megszáradt vértől kemény kötés az arcát. Egy szó nélkül fel áll, otthagyja a gyertyát a földön majd elindul össze szedni a ruháit.

2016. október 29., szombat

Háromszög három oldala



1.
- Készen vagyunk.– nyögi Mabel Kisasszony miközben bele kapaszkodva a francia ágya rácsos lábtámlájába felegyenesedik. Mint mindig, most is várnia kell pár percet míg hozzá szokik a fűző szorításához. Ha nem így tenne, valószínűleg megszédülne, és el is ájulna.
- De, Kisasszony... – dadog értetlenül a mellette álló vékony, magas szobalány.Csontos, hosszú ujjait idegesen tördelve szürke egyenruhája előtt leszegi a fejét, és inkább a keményfa padlót bámulja.
- Kész vagyunk, Lydia!- jelenti ki idegesen. - Nem akarok megfulladni!Tudod jól, hogy Hugh nagyszülei is itt lesznek a vacsorán.– el kezdi markába gyűjteni a sok réteg alsó szoknyát, de már az elején feladja a harcot és inkább elindul a fésülködő asztal felé. A szoba elég nagy ahhoz, hogy kifulladjon mire az egyik végéből átsétál a másik végébe. A helyiség uralkodó színe a csokoládébarna, ami megjelenik a tölgyfa szekrényekben, a nehéz szövetfüggönyökön, a keskeny kétszárnyas ablakokon és a derékig érő kazettás lambérián. Egyedül az apró virágmintás tapétán és az ágyneműn látható halvány bézs szín.– Már csak az kéne, hogy elájuljak a légszomjtól vagy, ne adj isten, azt higgyék, hogy beteg vagyok, hogy nem vacsorázok rendesen.
- De már egy ideje el van rendezve a házasság, Kisasszony– követi őt lassú léptekkel a szolgáló- és ismerik is Önt... – hagyja hirtelen abba, amint Mabel olyan szúrós tekintettel néz rá, amivel még jeget is lehetne vágni. - Bocsánat, nem az én dolgom. –  kapja el a tekintetét és inkább felmarkolja a már előre kikészített hajkefét a fehér asztalról, s türelmesen megvárja, míg Mabel leül a kemény székre, kihúzza a hátát és felemeli a fejét.
      – Ez közel sem olyan biztos. Nem akarok úgy járni, mint Lisa a szomszéd birtokon. – folytatja aggodalmasan miközben megbűvölve bámulja a szolgáló mozdulatait a tükörből. - Az az öntelt apja, Will, egy kopaszodó és mogorva férfihoz adta a lányát, mert befolyásos és vagyonos. Lisa soha sem fogja szeretni az a férfit. Ebben biztos vagyok.
- Igen, hallottam a hírét jómagam is. – feleli Lydia jól nevelten, aki időközben elkezdte tincsenként felkontyolni Mabel rézvörös fürtjeit.
- Hugh biztosan nem hagyná. Ő ahhoz túl okos, talpra esett és befolyásos. És jóképű attól, ahogy a méz színű haja a tarkója felé van simítva, a mogyoró színű szemeitől és a szögletes állkapcsától. – ábrándosan felsóhajt majd lágyabban folytatja – és mindig olyan kedves. Múlt héten még Shakespeare-t is idézett nekem.
- Shakespeare?–néz fel meglepetten az egyre bonyolódó fonatokból a szobalány.
- Igen, Lydia, azt. – Mabel előre hajol és felveszi az asztal sarkára helyezett rózsa csokorba tűzött színes ékszeres dobozkát. - A Temze partján egy délutáni piknik során. Ínycsiklandozó ételeket hozott, ráadásul készíttetett krém sajtot is, mert tudja, hogy szeretem, sőt még az őrökkel is elintézte, hogy ne ólálkodjanak körülöttünk. Akkor lepett meg ezzel,és a benne lévő arany karkötővel. Az vagy nekem, mi testnek a kenyér,s tavaszi zápor fűszere a földnek;lelkem miattad örök harcban él...”– súgta a fülembe aztán megcsókolt. – legyezi meg pironkodva az arcát, ami mostanra már olyan színt öltött, mint a cseresznye. – Szeretem őt. Akkor és ott már tudtam. – mellkasához emeli a dobozkát, mintha csak megölelné. - Te voltám már szerelmes? Érezted ilyen szerencsésnek és elvarázsoltnak magad? – trillázza, de a szolgáló lány azonban semmit nem szól. Csak áll, magasba szaladt szemöldökkel, résnyire kinyílt szájjal és bámulja a félig kész hajkölteményt.- Na mi az? El vitte a cica a nyelved, hogy a szokásos rövid válaszaidat sem hallatod? – szegezi neki a kérdést.
       - Voltam, Kisasszony – észhez tér a rossz emlékekből aztán kapkodva pukedlizik mielőtt a parázsban melegített hajsütővasért menne. – Egyszer. – folytatja elhaló hangon.
- Egyszer? – kérdez vissza csodálkozva. Nem tudja eldönteni, hogy ez szánalmas vagy inkább drámai, de mindenképpen akarja tudni.
- A férfi becsapott, és hazudott nekem.... – vallja be keserűen a tűzbe bámulva. Lehajol az izzó végű vasért és lomha léptekkel vissza sétál.
- Egy másik nő miatt? – egyikük sem szól. – Ez ellen nem tudsz mit tenni.

2.

       - Készen vagyunk. – nyögi Mabel Kisasszony miközben bele kapaszkodva a francia ágya rácsos lábtámlájába felegyenesedik, valósággal feltolja magát.
- De Kisasszony...! – kiáltok fel meglepetten, így ugyanis nem tudom a lehető legszorosabbra húzni azt a giccses fűzőt.
- Kész vagyunk, Lydia! - jelenti ki idegesen. - Nem akarok megfulladni! Tudod jól, hogy Hugh nagyszülei is itt lesznek a vacsorán. –  végig nézem, ahogy bársonyos apró kezeibe megkísérli bele gyűrni a közel húsz réteg szoknyát. Feladja a felénél, és inkább botladozva elsétál a fésülködő asztalhoz. Meglepően ügyesen lavírozik a terebélyes tölgyfa bútorok között, meg kell hagyni.  – Már csak az kéne, hogy elájuljak a légszomjtól vagy, ne adj isten, azt higgyék, beteg vagyok, hogy nem vacsorázok rendesen.
- De már egy ideje el van rendezve a házasság, Kisasszony – mondom keserűen a darázs derekát bámulva, de inkább csak magamat emlékeztetem, mint őt. Mabel megtorpan, de csak egy pillanatra, hogy rám tudja szegezni haragos jég kék szemeit. - Bocsánat, nem az én dolgom. – vágom rá automatikusan, mert már ismerem olyan jól, hogy tudjam, mindig ezt csinálja, ha valami nem tetszik a fülének. A Kisasszony nagy kegyesen leül a kemény székre, kihúzza a hátát és felemeli a fejét, én pedig elkezdem fésülni az állandóan kócos loboncát. Mégis megnyugtat kicsit, ugyanis Hugh még csak nem is szereti ezt az árnyalatot, mert a téli naplementék izzó vörös színére emlékezteti, és itt a völgyben, minden telet iszonyatosan megszenvedünk. Akárcsak ezt az egész kényszer házasságot... Az elején, amikor bejelentette teljes volt a megdöbbenés, de aztán, ahogy nagyjából úgy ment minden közöttünk, mint előtte - titkos találkozók, egy-egy vacsora és esti levelezések – kezdtünk hozzá szokni.
          – Ez közel sem olyan biztos. - folyik tovább belőle a szó. - Nem akarok úgy járni, mint Lisa a szomszéd birtokon. Az az öntelt apja, Will, egy kopaszodó és mogorva férfihoz adta a lányát, mert befolyásos és vagyonos. Az a lány soha sem fogja szeretni azt a férfit. Ebben biztos vagyok.
- Hallottam a hírét jómagam is. – replikázom jól nevelten, miközben minden figyelmemet az ilyen vacsorákhoz elvárt konty és tucatnyi fonat köti le.
- Hugh biztosan nem hagyná. Ő ahhoz túl okos, talpra esett és befolyásos. És jóképű attól, ahogy a méz színű haja a tarkója felé van simítva, a mogyoró színű szemeitől és a szögletes állkapcsától. – ábrándos sóhajtozásba kezd aztán pedig suttogva folytatja, amire már én is felfigyelek - és mindig olyan kedves. Múlt héten még Shakespeare-t is idézett nekem.
        - Shakespeare? – bámulok rá meghökkenve. A kezeim megállnak a mozdulatban, a szívem pedig kétségbe esetten kezd kalapálni a mellkasomban. Ba-bamm, ba-bamm, bam-bam, bam–bam. Megtelik a fejem ezzel az ütemmel, aztán már csak ezt hallom: Baj van, baj van.
- Igen, Lydia, azt. – erősíti meg nagyképűen az előbb elhangzottakat. Riadtan az ajkamba harapok,  hogy fel ne sikítsak. - A Temze partján egy délutáni piknik során. Ínycsiklandozó ételeket hozott, ráadásul készíttetett krém sajtot is, mert tudja, hogy szeretem, sőt még az őrőkkel is elintézte, hogy ne ólálkodjanak körülöttünk. – előre hajol, hogy az asztalon lévő csokorból elő húzza a bele rejtett színes ékszeres dobozkát. - Akkor lepett meg ezzel, és a benne lévő arany karkötővel. Az vagy nekem, mi testnek a kenyér,s tavaszi zápor fűszere a földnek;lelkem miattad örök harcban él...” – súgta a fülembe aztán megcsókolt. – meglegyezi színpadiasan a kivörösödött arcát.
Az árulás maró érzése bomba ként rohan le.Mintha egy száguldó lovas kocsi tartana felém, én viszont nem tudok elsietni előle hiába ordít a kocsis. Magam mellé ejtem a reszkető kezeimet, amitől több fonat is szétbomlik, és lehull Mabel vállaira. Nekem... nekem is ezt a verset szónokolta, amikor a Temze partján sétáltunk, sőt ugyanúgy meg is csókolt utána. – Szeretem őt. Akkor és ott már tudtam. – folytatja az áradozást a mellkasához ölelve a dobozt. És a lovaskocsi elgázol. - Te voltám már szerelmes? Érezted ilyen szerencsésnek és elvarázsoltnak magad?
Némán megrázom a fejem. Nem tudok szóhoz jutni. Csak bámulom Mabel keskeny hátát, és erőnek erejével próbálom kényszeríteni magam, hogy ne rogyjak térdre a sokktól. Hogy lehet, hogy nem vettem észre, hogy csak játszott velem? Hogy hagyhattam magam ennyire megalázni...?
- Na mi az? El vitte a cica a nyelved, hogy a szokásos rövid válaszaidat sem hallatod? – szegezi nekem a kérdést, s most néz rám először, amióta leült.
- Voltam, Kisasszony. – krákogom rekedten aztán egy félre sikerült pukedli után a parázsban melegített hajsütővasért indulok. A rakott kandalló a bejárati ajtó és egy szobainas mellett terebélyesedik. A tüzet már reggel megraktam, és azóta is szorgalmasan ég. – Egyszer... – folytatom az elvárt választ, de a hangom elcsuklik a feltörni akaró könnyektől.
- Egyszer? – csodálkozik, de azzal, ahogy leviszi a hangsúlyt a kérdés végén tudom, hogy a folytatásra vár.
         - A férfi becsapott, és hazudott nekem... – vallom be bánatosan, s ezzel nagyon kell igyekeznem, hogy kipislogjam a feltörni akaró könnyeket. Egy kicsit még elnézem a vadul táncoló lángokat, aztán lehajolok az izzó végű vasért. Már indulnék vissza, amikor a szemem sarkából megpillantom a szobainason lógó selyem sálat, ami hirtelen minden kérdésemre választ ad és segít kissé lenyugodni.
- Egy másik nő miatt? –  kérdezi, de nem válaszolok, csak mögé lépek. Leteszem az asztalon lévő tartóba a forró hajsütővasat, míg a másik kezemet a hátam mögött rejtegetem. – Ez ellen nem tudsz mit tenni.
      - De van, ami ellen viszont igen. – ezzel a nyaka köré tekerem, és megszorítom a recsegve tiltakozó sálat.

3.

A második emeleti folyosó sötétjét a virágmintás tapétán sorakozó gázlámpák halvány fénye próbálja elűzni, amitől a családi portrék, a hálószobák faragott tölgyfa ajtajai és a derékig érő lambéria árnyékai ide-oda dülöngélni látszanak. A konyhából érkező hangok (beszélgetés, tányér zörgés, kukta fütyülése) sem jutnak fel ideáig, sőt egyre jobban elhalkulnak, míg végül Hugh fekete cipőjének kopogása marad csak. Idegesen megdörzsöli a tarkóját aztán a folyosó végében rejtőző szoba ajtó alól kiszökő fénycsíkra bámul. Pár hosszú lépéssel átszeli a fennmaradó távot, és még mielőtt Mabelhez bekopog, idegesen megigazgatja a szmokingját és kézelőit. Reggel óta mardossa ez a keserű előérzet, amit nem tud hova tenni, erre még a vacsoráról is késnek. Kopogásra emeli a kezét, amikor meghallja a két női hangot kiszűrődni a folyosóra. Szíve azonnal meglódul és a rossz előérzet egy pillanatra rózsaszínes köd mögé szorul.
- ...Te voltám már szerelmes? Érezted ilyen szerencsésnek és elvarázsoltnak magad? - ez Mabel harsány, erőteljes hangja, aminek a hangszíne mindig fel-le ugrál, ha kíváncsiskodik.
- Voltam, Kisasszony. – hallatszik Lydia lágy, bársonyos hangja, ami most a szoba egyik sarkából a másik irányába halad, lassú cipő kopogások kíséretében. Ezek a pici sürgő-forgó léptek össze téveszthetetlenek. Csak Lydia az, aki ennyire komolyan veszi a feladatát és végzi el azokat lelkiismeretesen. Hugh feszülten elmosolyodik, s hagyja, hogy elkalandozzanak a gondolatai: ennél a két nőnél nincs is csodálatosabb: az egyik maga a fortyogó vulkán, míg a másik a csendes óceán, és ő van olyan szerencsés, hogy egyszerre mindkettő az övé lehet. Ráadásul egy fedél alatt élnek, így nap mint nap láthatja őket, ami nagy segítség a találkozók –nem mindig könnyű- összeszervezésében.
– Egyszer. – motoszkálás hallatszik a kandalló irányából.
          - Egyszer? – teszi fel a kérdést Mabellel szinte egyszerre a hallgatózó férfi, aki most úgy hajol el az ajtótól, mintha csak égetné. Nem tudott róla, hogy Lydia más férfiba is ilyen komolyan bele szeretett volna. Hiszen ő maga mondta neki az egyik délutáni séta alkalmával. Zakatoló szívvel rányomja a fülét az ajtó vésett mintáira.
- A férfi becsapott, és hazudott nekem.... – halkul el a nő reszkető hangja, ahogy ismét vissza sétál a szoba másik felébe.
- Rájött! – döbben meg. – RÁJÖTT! – erősen az öklébe harap. – Hogyan...? Senkinek nem beszéltem a két nő és a köztem lévő kapcsolatról. Még Mabel és Lydia sem tud egymásról.
- Egy másik nő miatt? – Mabel kíváncsiskodó hangja egy pillanatra megfagyasztja a levegőt, és vészterhes csend áll be. – Ez ellen nem tudsz mit tenni.
- De van, ami ellen viszont igen. – hallja a szobalány eltorzult hangját, amit csörömpölés és fuldokló hörgés követ.  – Hugh pánikszerűen megmarkolja a kerek kilincset aztán hezitálás nélkül benyit csakhogy megakasztja az ajtót a zárból kieső kulcs.
      - Lydia, te mit... ereszd el. – akad el a szava, amint sikerül bedugnia a fejét, és fél szemével megpillantania a félszegen álló fésülködő asztalnál Lydiát, ahogy bosszú szomjas vicsorral az arcán görnyed Mabel fölé és minden erejét bevetve fojtogatja. Mabel pedig félig lecsúszva a székről hadonászik, leverve minden kelléket az asztalról küzd az életéért.
- Nem tehetem. Miatta van minden. – kiáltja artikulálatlanul.
- Ezzel nem oldasz meg semmit. – végre sikerül átpréselnie magát az ajtó szűk nyílásán és berontania a kandalló füstjétől ködös szobába. Még fél szemmel is rémes volt látni mi történik itt, így meg hogy csak pár méterre van mindettől a szörnyűségtől, teljesen lefagy. A sokk szinte azonnal lebénítja a lábait, a gondolkodását, kiveri a hideg veríték és apró pici kővé zsugorítja a gyomrát.
- Ó, dehogynem. Ha engem nem választasz, akkor őt se! - jelenti ki anélkül, hogy felnézne a tanácstalan férfira.
- Engedd el, és akkor megbeszéljük.– nyögi, ami elsőnek az eszébe jut, aztán feltartott kezekkel óvakodva közelebb lépdel a tajtékzó nőhöz remélve, hogy felfigyel rá és húzni tudja az időt kicsit. A gondolatai végre beindultak és megállíthatatlanul pörögnek, rázúdítva tengernyi kérdést: Segítségért kiáltson – e és vajon meghallják a zajos konyhában? Melyik nőhöz rohanjon elsőnek? Mabelnek biztosan nagyobb szüksége van a segítségre, de le kell állítania Lydiát. Hogyan csinálja? Vajon őt is bántaná ha még közelebb sétálna?
- Nem lehet mit megbeszélni. Nekem egyszerre a kettő nem megy, érted? És mindketten tudjuk, hogy kit választasz, hogy kit kell választanod. - Elengedi a nőt, aki félig öntudatlanul az asztalra borul majd leverve a vázának használt üveg poharat és annak tartalmát a földre hull, mintha csak egy rongybaba volna. - És az nem én vagyok...
      - Ne tedd ezt. Fontosak vagytok a számomra, mind a ketten. – vág a szavába megkönnyebbülve, hogy elengedte a másik nőt. Még egyet lép előre. Most már kartávolságban van a földet zihálva bámuló nőtől. Szólásra nyitja a száját, de Lydia megelőzi. 
- Akkor máshogy alakult volna. – erre lehajol, hogy felvegyen a földről egy jókora darab törött üveget. Lydia végig néz a férfin könnyektől fátyolos szemekkel, hogy utoljára magába vésse annak arcát, s minden vonását. Sírva fakad. Hugh még közelebb lép hozzá miközben a nő törött üveget markoló keze felé nyúl.
- Figyelj rám...
      - Tudod, Hugh,  - folytatja figyelmen kívül hagyva a férfit - amikor azt mondtad, hogy én másik vagyok, mint a többiek, hogy olyan vagyok, mint egy törékeny virágszál a szúrós rózsák között, én hittem neked. Elhittem, hogy engem is fognak majd szeretni és nem csak a másik leszek. Hát, tévedtem... és ezzel nem tudok együtt élni!- nyakának nyomja az üveget aztán könnyes szemekkel,  holtan a földre zuhan.
Hugh pedig sikít.

2016. október 20., csütörtök

Láttál-e már valaha...?

           Éppcsak a felszínre tornászom magam, amikor egy újabb áramlat a mélybe taszít majd neki sodor a kerekre kopott szikláknak. Minden erőmmel a túlélésre fókuszálok, de a sodrás a legtöbb helyen hihetelenül erős, ráadásul a víz hőmérséklete alig lehet pár fok. Kalimpálva a víz felszínre keveredek, ahol igyekszem elkapni a folyó fölé behajló fák ágait, de vagy letörnek vagy nincsenek elég alacsonyan. Most már megállás nélkül szentségelek, ami kicsit oldja az egyre nagyobb pánikot. Mindenkinek sikerült a hídként szolgáló farönkön át sétálnia, kivéve nekem...  Erre most egy hatalmas nemzeti park folyólyában sodródok az isten tudja merre. Újból elhagyja kéklő számat egy-egy illetlen szó, miközben kitörlöm a szememből az arcomba fröccsenő vizet és ezzel együtt félre tűröm a hajam is. Rémületemre újabb sziklák tűnnek fel a tajtékos hullámok között, ezért pánikszerűen magam elé húzom a térdeimet, minthacsak a víz tetejére akarnék felfeküdni, így ugyanis a lábammal – ha szerencsém van – hárítani tudom a becsapódást. Az első pár sziklától sikerül is ellöknöm magam, de aztán a kezdeti sikert gyorsan elfojtja a nálam sokkal magasabbra törő, fehéren habzó hullámok örvénye. Újból és újból a víz alá kerülök, ezúttal viszont a felszínre jutás is nehezebb. Akárhányszor levegőt sikerül vennem annyiszor nyelek le egy nagyobb korty vizet. Vissza tartva a köhögést újból felszín alá kerülök, csakhogy ezúttal egy fekete árnyékkal találom szembe magam. Sikítok, amitől a türelmetlenül köröző árnyék messzebbre úszik, én pedig majdnem megfulladok a tüdőmből kiáramló összes levegő miatt. Észnélkül, ahogy csak bírok a felszínre kecmerget, s mármár azon gondolkodok, hogy úszni kezdek a sordrással. Ekkor azonban egy jókora hullám neki vág a legközelebbi sziklának, amitől hosszú percekre elhomályosodik minden.

            A partra sodorva térek magamhoz. A víz lágyakat ringatva ér hozzám, a talaj pedig tele van fatörmelékekkel és kavicsokkal, amik kellemetlenül nyomják a hátam. Egyből az oldalamra dőlök, hogy ki tudjam köhögni a tüdőmből az összes vizet, csakhogy a művelet csúfos kudarcba fullad, amint meglátok egy lányt mellettem. Zöldes szőkés hosszú haja vizesen tapad sebesen liftező mellkasára, hínárból készült felsőjére és vékony arcára, ami korántsem hasonlít teljesen az emberekéhez: orra és fülei szinte teljesen a fejéhez tapadtak és a szája is előbb hasonlít egy bálna lamellás szájához, mint női ajkakra. Hófehér bőrét helyenként pikkelyek borítját, amik a vékony csípőjétől lefelé teljes uszonyban végződnek. Hosszú farokúszója zöldes-lilás árnyalatban pompázik, ahogy a sekély viztet - a homokban támaszkodó karjai mellett – lassan felém legyezi. 
             Oldalra dönött fejjel, kiváncsian megnéz magának miközben kicsit közelebb hajol. Nem merek megmozdulni. Nem tudom azért, mert félek, hogy megölhet vagy csak a meglepetéstől, hogy meg mentett. A szívem ismét maximumon dobol a még mindig ziháló mellkasomban, én pedig kényszerítem magam, hogy rá nézzek és ne hanyatthomlok elmeneküljek. Egyenesen engem bámul zafírkék emberi szemeivel. Ekkor értem meg: csupán kíváncsi.
- Köszönöm, hogy.... – súgom rekedten, mire riadtan hátrébb húzódik, biztonságos távolságba. Lassan fel emelem a kezeimet – mintha pisztoly fognának rám – jelezve, hogy én sem akarom bántani, de ekkor a háttérből trappolás és kiáltozás töri meg a törékeny csendet. Hátra fordulok és meglátom a fák közül előre nyomuló barátaim sziluettjét. Ne... – kapom riadtan a víz felé a fejem, de a különös tereményt már nem találom ott. Bele boxolok a durva homokba aztán morogva feltápászkodom. 

2016. október 14., péntek

Mint hat évvel ezelőtt

       - Örülök, hogy eljöttél. – mondja nagy vidáman Levie, aki éppen két tulipán pohárba elkészített lattét hoz az asztalunkhoz, ahol épp helyet foglaltam. A belváros egyik régimódi kávézóját beszéltük meg, ami igen hangulatos a maga 1970-es évek stílusával: a fa lambériájával, a műanyag székekkel és asztalokkal, a retró fém lámpákkal, és a halk háttér zenével.  A kávéjuk pedig mondthatni a város legjobbja.
- Én meg örülnék ha tudnám, miért jöttem el egyáltalán. – mondanám legszívesebben, de helyette inkább végig járatom a tekintetem rajta. Szemmel láthatóan megváltozott az alatt a hat év alatt, míg nem találkoztunk. Az öltönyös külső meglepően jól áll neki, bár a fehér ingen keresztül is látszik, hogy kisebb pocakot növesztett. Ugyanúgy borotválja a fejét, mint régen, viszont borostás és észre venni, az igazgatói állás súlyát az arcán végig húzódó ráncokból. - Köszönöm a kávét. – mondom a legkedvesebb mosolyomat előkapva. Még mindig nem hiszem el, hogy képes volt felkeresni. 
       Gimnáziumban ő volt az első szeremem. Bulikkal teli remek évek voltak azok, boldogok voltunk az iskola nagy elvárásai ellenére is, mígnem rajta kaptam őt a saját albérletünkben az egyik csinos kis szaktársammal, akivel eddig szintén azt hittem, hogy jóban vagyunk. Lehet, hogy a kelleténél nagyobb felhajtást és hisztit csaptam, de végül is elértem, amit akartam olyannyira, hogy még ő próbált felkeresni és mindent megmagyarázni. Nem álltam vele szóba, persze, aztán hosszú évekig megszakadt a kapcsolat. Ezidáig.
      - Rád sem ismerek. Nagyon csinos vagy. – dícsér meg, miközben szemmel láthatóan meglepődött arcot vág. A szoknya és a magassarkú nem voltak mindig a legjobb barátaim, sőt, a súlyom sem volt megfelelő ezekhez. Bele iszom a kávémba, hogy időt nyerjek magamnak és össze tudjam szedni a gondolataimat.
- Sok idő eltelt azóta, hogy találkoztunk és szerencsére az életem is sinen van. – válaszolom a legtermészetesebben majd bekapok egy áfonyás muffint. Ezzel is időt nyerek, hogy össze szedjem magam, és ne vágjam a fejéhez, hogy miatta hosszú ideig nem voltam képes sem enni, alduni vagy iskolába járni...  – Remek állásom van egy nagymenő cégnél, rendszeresen sportolok a Blue Rocks egyesületnél, vettem pár éve egy nagyobb lakást, amit lassan esedékes lesz eladni, mert a férjemhez költözök.
- Kellemes hírek, Nyuszkó. – bólint elismerően majd ő is a szájába töm egy muffint.
        - Ne hívj Nyuszkónak. – jelentem ki megdöbbenten. Megáll egy pillanatban a rágásban majd bólint. Volt idő, amikor ennek kifejezetten örültem, de a világ majdhogynem teljes fordulatot vett, s ezzel az én szám is kinyílik ha valami nem tetszik.  – Veled mi újság van? – igazítom meg a blúzom, és kihúzom magam.
- Amint látod öltönyös nagymenő lettem. – igazítja meg büszkén a piros nyakkendőjét. – Sikerült diploma után elhelyezkednem a fővárosban a nagykutyák között. Sok munkával jár, de szeretem csinálni. Csakhát, amint látod – mutat a pocakjára – nincs sok szabadidőm, mint régen volt. Jó ha heti egyszer eltudok menni biciklizni. Viszont nincsen jegyesem, és egyenlőre nem is akarok. A munka fontosabb annál. 
Át teszem az egyik lábam a másik fölött majd megigazítom a szoknyám. Elismerem, végre komolyan gondolkodik. Jóval előbb is megtehette volna... – Igazán szép karrier, Levie. – ismerem be egy barátságos mosoly kíséretében, bár érzem, hogy a harag kezd utat törni bennem, ahogy egyre több és több emlék tör felszínre. Mintha csak letéptem volna a ragtapaszt a sebről. Miért csinálom ezt? Jobb volt nem tudni róla és elfejelteni mindent, aminek csak köze volt hozzá...
      - Most, hogy hogy sikerült utol érnem téged, anno meg egyáltalán nem? – tér egyből a lényegre miközben kényelmetlenül fészkalódni kezd.
- Mert nem volt egyértelmű akkor, hogy miért nem akartam veled beszélni?! – kérdezek vissza irónikusan. Már számítottam erre a kérdésre. Sok mindenben változott ő is, viszont a kertelés nélküli kérdezősködés megmaradt.  – Most viszont erre van dolgom, és szükségem volt egy jó kávéra.
- Egy kávé? Ezzel kellett volna elő csalogatnom téged?  - méltatlankodik, hogy egy kávét fontosabbnak ítélek meg, mint őt. – Még a szüleidet is felkerestem...
- Megcsaltál... Még jó, hogy a szüleim nekem falaztak. – teszem karba a kezem, hogy leplezzem a dühtől remegő kezeimet.
- Félre érted, és megint nem hagyod megmagyarázni a dolgot. – védekezik feltartott kezekkel. Karakteres arcából a maradék szín is kifutott mostanra, szemeivel pedig idegesen cikázik az arcom és az asztal között.
- Hogy lehet azt a félreérthetetlen szituációt megmagyarázni, Levie? – most már nagyon kell igyekeznem, hogy ne emeljem fel a hangom, és vonjam magunkra a figyelmet. – Tudod mit? Nem érdekel. Ezt igazán közölhetted volna  a telefonban is. – felállok, mire ő a kezem után kap. Az érintés nyomán azonban semmi bizsergést nem érzek, csak a hideg és nyirkos kezet, ami reménykedve csavarodik az ezüst lánccal feldíszített csuklómra.
       - Szerettelek, Aliz.  – súgja halkan.
- Én is. – vágom rá dühösen. – És most engedj el, különben jelenetet rendezek. – Még nekem is idegenül hangoznak ezek a szavak, de már annyira dühös vagyok, hogy alig tudom vissza fogni magam. Micsoda időpocskélás ez az egész. Naiv voltam, hogy azt hittem megbocsáltottam neki és adhatok egy utolsó esélyt.
- Nem léphetsz ki az életemből úgy, mint hat évvel ezelőtt tetted. – mondja, de szavaiba mintha könyörgés is szökött volna. Kitépem a kezem a szoritásából miközben le sem veszem a szemem róla. Pár percig csak bámulunk egymásra mikoris sarkon fordulok, és nem törődve a kezében maradt karkötőmmel kiviharzok a kávézóból. 

2016. október 10., hétfő

Szépség és a Szörnyeteg - Epilógus

     - Belle! – riadok fel a nevét kiáltva. Ahogy kinyitom a szemem a hálószobámban találom magam. A mogyoró színű baldachinos ágy, a hozzá passzoló selyem ágyneműk és az ismerős tölgyfa bútorok között. Felülök, de azzal a mozdulattal a mellkasomba szúr a fájdalom.
- Uram, pihennie kell. – hallom Lumiére hangját, majd megpillantom az arcát. Rég elfeledett keskeny arca már ráncokba szaladt, de pisze orra, vékony szigorúan egymásnak préselt ajkai és gondosan a tarkójára fésült haja ugyanolyan, mint egy évtizede volt.  A felismeréstől, hogy újból emberi valóját látom, kiáltani tudnék az örömtől, de Lumiére laza kézmozdulattal elcsitít, és inkább egy tükröt ad a kezembe.
    A kerek tükörben az a sármos férfi néz vissza rám, aki voltam: barna dús haj, kék szemek, vastag élettel teli ajkak, és egyenes fehér fogak. Óvatosan megtapogatom magam. Nem álmodom. Nem álmodom. NEM ÁLMODOM.
- El kell mondanom... – tekintetemmel Bellet keresem. Tudnia kell, hogy ki vagyok valójában, hogy ez csak egy átok volt, és én nem olyan vagyok, mint ezelőtt....
      De a lányt sehol nem látom. A komornyik a földet bámulva megrázza a fejét, mire egyből össze áll a kép: Guston magával vitte...

2016. október 8., szombat

Szépség és a Szörnyeteg - Harmadik rész

Mire utol érem az erdőben már bekerítette őt egy girhes farkas horda. Ruhája szét van tépve, kócos haját hódara áztatja. Kétségbe esetten próbál menekülni, de a vadállatok gyűrűje szorosan körbe fogja már. Neki ugrok a farkasoknak.
Az egyik csontos hátúra érkezek, amibe mélyen bele karmolok majd felszántom a torkát. Rávetem magam a legközelebbire, aminek foltokban már ősz a csapzott szőre. Bele harapok a fülébe, mire az felvonyít és vergődni kezd. Leesek róla, így egyből másik kettő, habzó szájú farkas rám támad. Egyik bele mar a karomba míg a másik a kabátomat marcangolja szét apró darabokra. Rúgkapálózásba kezdek, amitől telibe találok egy állkapcsot, egy bordát és talán egy lábat is. Nehézkesen ugyan, de lerázom magamról ezeket az éhes korcsokat. Azok vérző pofával, nyüszítve eliszkolnak, én pedig egyből Bellet keresem.

A zihálásomtól a lehelletem fehér pára foltban száll fel, amin keresztül bámulva meglátom őt egy közeli vastag fenyőfa mögött. Reszkető kezekkel idegesen tördeli a fa durva kérgét miközben hol az össze vérzett és széttúrt havat, hol pedig engem néz. Nem tudom értelmezni az arcát. Félelem? Kétségek? Undor? Aggodalom? Aztán kis hezitálást követően megindul felém, hogy segítsen betámogatni a kastélyba.
Amint sikerül befektetni a kanapéra Bellának és Mrs Potts-nak, mindketten egy szó nélkül a dolgokra sietnek: Mrs Potts a kandalló és a fás kamra között szaladgál, míg Belle kartávolságra le ül mellém ölében egy jókora tál foró vízzel, meg tiszta kendővel. Megrázom a fejem, hogy ne nyúljon hozzám, de ő ügyet sem vet rám, és máris elkezdi tisztogatni a sebeimet. A maró érzés azonnal belém mar. Felhörgök a fájdalomtól, ami minden egyes érintésnél egyre rosszabbnak tűnik. Mrs. Potts, a már lobógó tűz mellől felém sandít, hogy rosszalló pillantásokkal sújtson, de amikor Bellere pillant ellágyul a tekintete. Ekkor ugrik be, mit is kellene tennem. Hogy mit kellett volna tennem, már az elejétől fogva. Egy nehézkes fejbiccentéssel magam mellé kéretem Mrs Pottsot. Oda súgok neki egy két szót, mire sokat mondóan bólint, s izgatottan eligyekszik.
Megvárom míg kiér a konyhába aztán fordulok csak Bellhez:
- Rendezek egy bált. Holnap este, csak kettőnknek. - jelentem ki egy önelégült mosollyal. Hirtelen úgy érzem, hogy nyeregben vagyok, hogy ez lesz a megoldás a gondjaimra.
- Miért? – kérdezi értetlenül, de nem néz fel a véres rongyról, inkább elkezd a szélével úgy babrálni, mintha valami érdekeset látna rajta.
- Mert megmentettél.- hazudom egy szemrebbenés nélkül.
- Rendben van. – szólal meg hosszú percekkel később. Hangja olyan halk, akár egy szellő suhogása. Újból bele mártja a rongyot a már elszineződött vízbe és csendben tisztítja tovább a sebeimet.
A bálra a konyha fényűzően feldíszítette a kastély minden zugát virágokkal, gyertyákkal és lufikkal. A klasszikus zene lágyan dalol a kandalló lobogó tüze mellől, mi pedig harmadszorra táncoljuk el a bécsi keringőt a csillogósra polírozott táncparketten. Bellenek vetettem egy sárga habos-babos estélyi ruhát, amit – örömömre- fel vett, Mrs Potts pedig gondosan befonta és feltűzte a haját, amibe citromsárga virágokat kötött. Bámulatos az eredmény, meg kell hagyni. Mrs. Potts engem sem kímélt, szabatott rám hófehér inget, tintakék nadrágot és hozzá arany gombokkal díszített  frakkot. Kényelmetlen, de mindent meg kell próbálnom.
A zene véget ér, Belle pukedlizik, én meghajlok majd kiveztem az erkélyre egy kis friss levegőt szívni. A hó újból elkezdett szállingózni az éjszakai homályban, kellemesen csípőssé varázsolva az éjszakát.
- Belle, mondd csak, szeretsz itt lenni? – kérdezem, s inkább a távolban mozgó állatok árnyékait nézem, hogy palástoljam az idegességemet. - Elvégre nem kezdődött valami jól a kapcsolatunk.
- De sok minden változott, és  – válaszol egy kis gondolkodás után – megkedveltem ezt a kastélyt.
- Szeretném neked ajándékozni a könyvtáramat. Láttam, hogy mindig olvasol valamit, nekem meg úgysem kell annyi könyv. - A hír hallatán vidámal felsikolt és a nyakamba ugrik.
Az ölelése óvatos és egyszerre határozott is. Érzem, ahogy a nyakam köré fonja apró kezeit, ahogy a fülembe szuszog vidáman és érzem a testéből áradó forróságot. Istenem, milyen régen volt, hogy valaki hozzám ért... A kellemesen idegen érzéstől vezérelve magamhoz szorítom vékony kis derekát, ekkor azonban megérzem a lágy rózsás illatát...
- Egy db szirom levél!üt keményen mellbe a valóság.
Elengedem a lányt, aki mosolyogva veszi le vállaimról a kezeit. Épp szólásra nyitja a száját, mire én előre hajolok, hogy megcsókoljam. Belle azoban ijedten elhúzódik tőlem, és hátrál egy lépést.
...

- Mi a baj? – szegezi azonnal a kérdést a Szörnyeteg a rettegő nőnek.
- Én.... én nem...– dadogja a kellemetlen meglepetéstől Belle. Most meg mi ütütt belé? Az előbb még kedves volt, most meg...?
- Azt hittem, megbocsáltottál. – csitítja le a hangját, de így is kihallatszik belőle a hirtelen támadt ingerültség.
- Igen, meg, de..... – megrázza értetlenül a fejét, így kipotyog egy-két virág dísz a hajából.  - Ez még nem jelenti azt, hogy.... hogy megakarlak csókolni.
Válasz helyett a Szörnyeteg felemeli a kezét, hogy eltűrje a kiszabadult hajtincseket, de Belle egy gyors mozdulattal elüti magától, s sietve hátrálni kezd tőle. A korlát azonban keményen megállítja. Riadtan felnyög. Ezek szerint erre ment ki a játék? világosodik meg, ezért volt hirtelen kedves velem eddig? A Szörnyeteg már trappolna is utána mire Belle újabb irányt vesz, kitérve ezzel előle és átmenekül a terasz másik végébe.
A manőver egészen addig sikeres, míg a hóban meg nem csúszik a lába, és neki nem esik a korlátnak. Felszisszen az éles fájdalomtól és egyből a bordáira szorítja a reszkető kezét. A Szörnyeteg mit sem törődve ezzel durván megragadja a karját és úgy forgatja, hogy szembe legyen vele. Belle felsikolt egyrészt a fájdalomtól másrészt pedig a félelmtől, mert ismét az a szörnyeteg lett belőle, aki volt.
- Én... én nem tudlak szertni, ha nem hagyod. – hadarja, hogy időt nyerjen miközben a vállát szorító mancsokra néz. - Már pedig egyáltalán nem hagyod!
Erre ő vicsorogva közlebb húzza magához, és meg is rángatja. Alig pár centire van egymástól az arcuk, így a rémült Belle látja a Szörnyeteg kitágult pupilláit, az idegességtől reszkető ajkait, és érzi a forró lehelletét magán.
- Te ezt úgy sem érted. Nem téged átkozott el....–  vágna vissza a válasszal mire Belle letöri a korlát egyik kiálló darabját, és a mellkasába állítja.
...

A korlátra rogyok. A fájdalom villámcsapásként terjed széd a mellkasomban majd árad szét minden porcikámba. A szikladarab köré fonom a kezem, hogy kihúzzam, de ekkor kivágódik a terasz kétszárnyas ajtaja és egy férfi jelenik meg nyomában a tiltakozó Konyhával, akik jajveszékele igyekeznek megfékezni őt. Ahogy meglátják, mi történt mindenki elhallgat.
- Ezt nevezem – töri meg a halálos csendet a férfi. Magas és izmos, fekete haja tökéletesen rendezett a tökéletes fején, így egy szál sem lóg az önelégült, frissen borotvált arcába. Fehér ingje makulátlan, mint ahogy a barna nadrágja és csillogóan tiszta csizmája is. – A leendő feleségem egy vérbeli vadász.  – s ezzel elégedetten megindul Belle felé.
- Segítség!  - kiált ijedten a Konyhának a lány miközben megtámaszt a vállával és nyomni kezdi a sebet. – Guston! Valaki! – sikolt tovább.
Mozgolódás támad, léptek zaja cikázik ide-oda a háttérben. Ekkor értem meg: Belle utál, és talán fél is tőlem, mégis segít rajtam. Ez az önzeltenség? Szóval ilyennek kellett volna lennem nekem is?

- Ssssshaj... – nyökögöm tehetetlenül – sajnál...hlom... -  folytatom, de a hasogató fájdalomtól egyre csak elmosódik Belle kétségbe esett arca és a havas táj. A lány erre válaszol valamit, de Guston hatalmas kezei megmarkolják, s aztán vonszolni kezdi őt. Messze tőlem. Felé nyúlok, hogy megvédjem, de amint teszek egy lépést összecsuklok majd hangos puffanással elterülök a földön. Hallom Belle sikítását, és Guston diadalmas kacagását mielőtt elájulnék a vérveszteségtől. 

2016. október 6., csütörtök

Szépség és a Szörnyeteg - Második rész

Mire utol érem az erdőben már bekerítette őt egy girhes farkas horda. Ruhája szét van tépve, kócos haját hódara áztatja. Kétségbe esetten próbál menekülni, de a vadállatok gyűrűje szorosan körbe fogja már. Neki ugrok a farkasoknak.
Az egyik csontos hátúra érkezek, amibe mélyen bele karmolok majd felszántom a torkát. Rávetem magam a legközelebbire, aminek foltokban már ősz a csapzott szőre. Bele harapok a fülébe, mire az felvonyít és vergődni kezd. Leesek róla, így egyből másik kettő, habzó szájú farkas rám támad. Egyik bele mar a karomba míg a másik a kabátomat marcangolja szét apró darabokra. Rúgkapálózásba kezdek, amitől telibe találok egy állkapcsot, egy bordát és talán egy lábat is. Nehézkesen ugyan, de lerázom magamról ezeket az éhes korcsokat. Azok vérző pofával, nyüszítve eliszkolnak, én pedig egyből Bellet keresem.
A zihálásomtól a lehelletem fehér pára foltban száll fel, amin keresztül bámulva meglátom őt egy közeli vastag fenyőfa mögött. Reszkető kezekkel idegesen tördeli a fa durva kérgét miközben hol az össze vérzett és széttúrt havat, hol pedig engem néz. Nem tudom értelmezni az arcát. Félelem? Kétségek? Undor? Aggodalom? Aztán kis hezitálást követően megindul felém, hogy segítsen betámogatni a kastélyba.
Amint sikerül befektetni a kanapéra Bellának és Mrs Potts-nak, mindketten egy szó nélkül a dolgokra sietnek: Mrs Potts a kandalló és a fás kamra között szaladgál, míg Belle kartávolságra le ül mellém ölében egy jókora tál foró vízzel, meg tiszta kendővel. Megrázom a fejem, hogy ne nyúljon hozzám, de ő ügyet sem vet rám, és máris elkezdi tisztogatni a sebeimet. A maró érzés azonnal belém mar. Felhörgök a fájdalomtól, ami minden egyes érintésnél egyre rosszabbnak tűnik. Mrs. Potts, a már lobógó tűz mellől felém sandít, hogy rosszalló pillantásokkal sújtson, de amikor Bellere pillant ellágyul a tekintete. Ekkor ugrik be, mit is kellene tennem. Hogy mit kellett volna tennem, már az elejétől fogva. Egy nehézkes fejbiccentéssel magam mellé kéretem Mrs Pottsot. Oda súgok neki egy két szót, mire sokat mondóan bólint, s izgatottan eligyekszik.
Megvárom míg kiér a konyhába aztán fordulok csak Bellhez:
- Rendezek egy bált. Holnap este, csak kettőnknek. - jelentem ki egy önelégült mosollyal. Hirtelen úgy érzem, hogy nyeregben vagyok, hogy ez lesz a megoldás a gondjaimra.
- Miért? – kérdezi értetlenül, de nem néz fel a véres rongyról, inkább elkezd a szélével úgy babrálni, mintha valami érdekeset látna rajta.
- Mert megmentettél.- hazudom egy szemrebbenés nélkül.
- Rendben van. – szólal meg hosszú percekkel később. Hangja olyan halk, akár egy szellő suhogása. Újból bele mártja a rongyot a már elszineződött vízbe és csendben tisztítja tovább a sebeimet.
A bálra a konyha fényűzően feldíszítette a kastély minden zugát virágokkal, gyertyákkal és lufikkal. A klasszikus zene lágyan dalol a kandalló lobogó tüze mellől, mi pedig harmadszorra táncoljuk el a bécsi keringőt a csillogósra polírozott táncparketten. Bellenek vetettem egy sárga habos-babos estélyi ruhát, amit – örömömre- fel vett, Mrs Potts pedig gondosan befonta és feltűzte a haját, amibe citromsárga virágokat kötött. Bámulatos az eredmény, meg kell hagyni. Mrs. Potts engem sem kímélt, szabatott rám hófehér inget, tintakék nadrágot és hozzá arany gombokkal díszített  frakkot. Kényelmetlen, de mindent meg kell próbálnom.
A zene véget ér, Belle pukedlizik,én meghajlok majd kiveztem az erkélyre egy kis friss levegőt szívni. A hó újból elkezdett szállingózni az éjszakai homályban, kellemesen csípőssé varázsolva az éjszakát.
- Belle, mondd csak, szeretsz itt lenni? – kérdezem, s inkább a távolban mozgó állatok rányékait néze, hogy palástoljam az idegességemet. - Elvégre nem kezdődött valami jól a kapcsolatunk.
- Igen, szeretek. – válaszol egy kis gondolkodás után.
- Szeretném neked ajándékozni a könyvtáramat. Láttam, hogy mindig olvasol valamit, nekem meg úgysem kell annyi könyv. - A hír hallatán öröm újjongásba tör ki, és a nyakamba veti magát. 

2016. október 5., szerda

Szépség és a Szörnyeteg - Első rész

Hosszú évekkel később...

- Kérlek, engedd el az apámat! – könyörög Belle, aki kétségbe esetten szorongatja a cella rücskös rácsait. – Hisz’ beteg. Kérlek! – folytatja miközben a sötét folyósó felé fordul.
- Betört a kastélyomba! – mordulok rá nem törődve a hangom barátságtalan mély tónusával. Továbbra is a sötétben állok, és onnan figyelem, ahogy a lány letérdel a hideg, kemény földre az apjához, és benyúl a rácson, hogy a reszkető öregembert megsimogassa.
- Belle, menj innen, amíg tudsz. – súgja erőtlenül az apja két köhögés között. – Ez egy szörnyeteg.... – be sem tudja fejezni a felköhögött vértől.
- Itt maradok én helyette. Csak a gyógyszereit akarta! – fordul ismét rejtekem felé immáron könnyes szemekkel.
- NE... – felkiált az apja.
- Ahogy akarod. –  vakkantom a választ az apjával szinte egyszerre. – Mostantól ez a kizárólagos otthonod! – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon. Pár lépéssel a rácsok előtt termek, hogy kinyissam a rozsdás ajtaját és hogy minél előbb megszabaduljak a kolonctól, de a mozdulatot egy tompa puffanás szakítja félbe. Hátra nézek a vállaim fölött:
Belle a földre rogyva, ujjaival a száját szorongatva bámul rám. Az árnyék most már egyáltalán nem takar. Ahogy félve végig néz arca egyre jobban elsápad, tágra nyílt barna szemeiből pedig megállíthatatlanul folynak a krokodil könnyek.
 - Istenem, istenem... – motyogja, s még hevesebb zokogásba kezd.
- Indulás. – megmarkolom a tiltakozó apja grabancát, aki percekkel később nagyot puffanva landol a havon.
...

Belle jópár lépés távolságban követi a Szörnyeteg robosztus és félelmetes termetét a folyosók irányába. Kényszerítenie kell magát, hogy ne forduljon sarkon, és szaladjon az apja után, aki valószínüleg jól megütötte magát és fázhat is. Legalább nincs ide bezárva – nyugtázza magában szomorúan. Egy tágas folyosóra érkeztek, aminek végtelennek tűnő hosszát karcsú ablakok futják végig. A nehéz, vörös szövetből készült függönyök nincsenek elhúzva, így a friss hóréteggel és vörösfenyőkkel borított tágas udvar jól látható. A lány összébb húzza magán vékony kis köpenyét, pedig nem fázik. Beharapja a száját, s inkább a csupasz, megkopott padlóra bámul. Itt nincsen leterítve az a bordó szőnyeg, ami a hallban is volt, ezért mindegy egyes léptük ijesztően visszhangik: a nagy dübörgés szerű és a pici szapora kopogás. A folyosó jobb oldalán egyforma tölgyfa ajtók kezdenek felsorakozni. Közöttük nincsenek festmények, sem képek, csak elvétve egy-egy fáklya tartó, amikben a tűz lustán pislákol. Ettől pedig az árnyékok reszketve  megnyúlnak, és még ijesztőbbé változtatják a helyet. Bellet kirázza a hideg. – Apa, kérlek küldj valakit értem – fohászkodik magában miközben igyekszik visszanyelni a sírás újabb kényszerét. – Talán, ha megjegyzem az utat, ki tudok osonni este. – csillan meg benne egy halvány remény, s ebbe bele kapaszkodva nézelődni kezd. 

- Kilenc ajtó, tíz ajtó, éles kanyar – mondogatja magában mantraként, így nem veszi észre a kanyarban álló kiálított páncélt. Puffanva landol a fölé tornyosuló, mozdulatlan alak mellkasán, aminek előbb megremeg majd lebucskázik a földre az arctalan, egyszerű sisakja. Belle torkaszakadtából felsikolt, s hátrálni kezd, míg bele nem ütközik a kemény függönybe. Ennyi bőven elég volt, hogy megadja magát a fojtogató sírásnak, s fullkodolva zokogni kezdjen.
A Szörnyeteg erre megáll. Türelmetlenül fújtat egyet, a tarkóján látványosan felborzolódik a barna, durva szőr, s lassan ökölbe szorulnak a mancsai. Ám ahelyett, hogy lesújtana, kinyitja a hozzá legközelebb eső szoba ajtaját. A helyiségből barátságos fény árad, amiben egy kellemes hangulatú, gazdagon berendezett lakosztály lapul. Belle zokogva berohan és a baldachinos ágyra veti magát. Alig hallja meg az ajtó agresszív csapódását és a vakolat tompa koppanását.

...

Jócskán be esteledett már, mire a vacsora a gondosan megterített asztalra került. Több fogás is illatozva gőzölög a hófehér abroszon, az ezüst étkészlet és a krémszínű porcelán tányérok között. A háttérben lágyan ropog a tűz, aminek óvatos lángjai szinte egyszerre hajlazodik az asztal közepén sorakozó álló gyertyák lángjával. A Konyha, ami eddig zajosan készülődött most mozdulatlan csendben sorakozik az ebédlő bejárata mellett. Tik –Tak Úr másodperc mutatója minden eltelt perccel hangosabban kattog, de igyekszik eltakarni aprócska kifaragott kezeivel. Mrs Potts és Csészike egymás takarásában ácsorog idegesen, s inkább bámulják a másik festett mintáit, mintsem engem. Lumiére pedig próbál minnél kevesebb fényt adni a fehér gyertyáiból hátha így kevésbé látható.
- Ebből elég! Mit merészeli megszegni az utasításaimat ez a lány? – csapok az asztalra türelmetlenül, amitől az összes pohár és tányér zajosan összekoccan, s némelyik fel is dől.  Negyed órája, ha nem több- várok Bellára, aki természetesen nem jött vacsorázni.  
- Uram, ne bántsd azt a szegény árvát. – jajveszékelve ugrik elém Mrs. Potts.  Ahhoz képest, hogy egy megtermett kanna, elég fürge.  – Egy napon vesztette el az apját és a szabadságát is.  - Kijelentését halk egyet értő hümmögés követi.
- Ő lehet az utolsó esélyed. – szólal meg Lumiére reszelős hangján a háttérből. Rájuk meredek. Reményteli és egyben kétségbe esett arcukból rájövök, hogy igazuk van. Észnél kell lennem, hogy el ne szalasszam az első és valószínüleg az utolsó esélyemet.
- Le kell nyugodnom. – jelentkem ki fújtatva. Megfordulok, és elvonulok a kastéy egyetlen nyugodt részébe: a nyugati szárnyba.
Habár ez a szárny is ugyanúgy néz ki, mint a keleti, ahová Bellát helyeztem, itt mindent vastagpor réteg és pókháló fed: a falon lógó üres kép kereteket, minden ablak között felbukkanó könyves polcokat és a benne pihenő könyveket, a kihalt cserepes virágokat, a zárt ajtókat és a fálykatartókat, amikben a fálykák –mint mindig- most is olyan erővel égnek, mintha reflektorfénybe akarnák helyezni a komor, színtelen valóságot. Ezt az elátkozott világot. Mintha eltudnám felejteni...
Belököm a nehéz ajtót, és belépek a tágas szobába. A megszokott félhomályban minden tölgyfabútor barnás sziluettnek tűnik, amit az erkélyről beáramló holdfénye ezüst színüre fest.
- Gyerünk, gondolkozz! – morgom miközben fáklya gyújtása helyett elkezdek fel alá járkálni. - Muszáj ki találnom valamit... – sétálok el az ajtó mellett bújkáló hatalmas faragott szekrény előtt aztán a sarokban terpeszkedő badachinos franciaágy mellett. – De ha egyszer idegesítő a folytonos sírása? – megfordulok a függöny nélküli erkély ajtók előtt, és vissza indulok. – Hogy legyek kedves? Veszek neki ruhát. Igen, igen ez az. Valami élénk színűt. – haladok el a szoba közepén lévő bőrfotelek társaságában ácsorgó kör asztal mellett, amikor megtorpanok.
Az asztal közepére helyezett rózsa fehéres ragyogása veszített erejéből, a legtöbb szírmát már ledobta magáról, és az a kettő, amik még megmaradtak, szintén haldokló fényben derengenek. Pár napja nem így nézett ki! PÁR NAPJA MÉG VOLTAK SZÍRMAI!
- Miért? - fakadok ki azonnal dühösen, s felrúgom a hozzám közelebb eső fotelt, ami átszeli az egész szobát. – Miért..? – odítom és már nyúlnék a másik fotelért is, amikor meghallok egy elhaló nyikorgást. Ahogy vicsorogva oda kapom a fejem, összeszorított fogaim közül kicsorgó nyálam Bellen landol. Először alig mer megmozdulni, de aztán felsikolt, és hanyatt homlok elmenekül.

- Belle! – kiáltok utána, bár fogalmam sincs mit mondhatnék. Pár perccel később a kastély ajtajának becsapódása válaszol odakintről. - A FRANCBA! Nem csúszhat ki a karmaim közül. – ezzel gondolkodás nélkül utána rohanok. 

Szépség és a Szörnyeteg - Prológus


- Na végre. – morogom miközben a fehér ingem gallérjába tűröm a monogrammal ellátott textil szalvétát. A hosszúkás asztal gazdagon meg van terítve steakkel, behűtött vörös borral, különböző salátákkal és feltétekkel, és ezek persze mind az ezüst étkészlet között van ínycsinkalndóab elhelyezve. Mohón felmarkolom a  steak villát és neki esek a vacsorának. A félig nyers húz fűszeres, markáns íze azonnal elégedettséggel tölt el, amit hangos hümmögéssel is jelzek. Le sem nyelem a falatot, egy újabbat szúrok a villámra, amikor  valaki kopogtat. Váll rándítással eszek tovább. Újabb kopogtatás. A Konyha pedig zajosan tesz-vesz a mosókonyhában. Dühösen felállok, és kivágtatok a hallba.
Feltépen a faragott ajtók mindkét szárnyát miközben dacosan rágom a falat húst. A szakadó esőben egy apró termetű, hajlott hátú nő áll. Fekete szövet kabátjából és hosszú hollófekete hajából csak úgy csöpög a víz.
- Fiatal ember – kezdi, de annyira vacog, hogy csattognak a fogai – segítsen.
- Mit akar? – kérdezem egyik szemöldökömet a magasba emelve.
- Teljesen eláztam, és a zivatar miatt nem tudok haza jutni. – vázolja fel a helyzetet röviden. Eltűri ősz haját az arcából, így látom a hófehér bőrét elcsúnyító mély ráncokat, a kicserepesedett liluló ajkait és világos kék szemeit.
- És? – rágom meg jól alaposan az utolsó fűszeres falatokat majd látványosan lenyelem.
- Engejd be, míg a zivatar elül. – rázkódik össze, hogy nyomatékosítsa nyomorúságát.
- Miért tenném? – sóhajtom lesajnálóan. – Nem az én bajom, hogy itt csatangol ilyen förtelmes időben.
- Nade... – néz fel rám ki kerekedett szemekkel.
- Ez nem menekedék. – vágok a szavába komor arccal és már nyúlok is az ajtóért, hogy az orrára csukjam. Ekkor a nő megragajda a kezem mielőtt motyogni kezdenek az orra alatt. Előbb csak halkan, majd egyre ritmusosabban és erőteljesebben. A kék szemei, amit haragosan nekem szegez, kifehérednek és kifordulnak, a csuklómba markoló csontos ujjai pedig szikrázni kezdenek, ugyanolyan jeges fehérséggel, mint az eget hirtelen átszelő villlámok. Összerezzenek a fül fájdító csattanásoktól és az öregasszony rekettes kántálásától. Megpróbálom kitépni a karom a szorításából, de ahelyett hogy elengedné csak mégjobban rámarkol a csuklómra, amitől robbanás szerűen bizseregni, zsibbadni kezd előbb a karom, aztán az egész testem. Kiáltásra nyitom a szám, de hang helyett az összes levegő kiszökik a tüdőmből. Tehetetlenül térdre rogyok. A légszomj – mint vírus az áldozatát - pillanatok alatt hatalmába kerít, elgyengít, hogy aztán csak gyenge nyüszítésre legyen erőm. Felnézek, de a hirtelen támadt homálytól és a szemem elé betáncoló csillagoktól csak halvány sziluetteket látok magam körül, amik aztán fekete foltokká olvadnak össze majd pedig fekete lyukká, ami magába szippant.
                A sikítás először csak halk sóhajként jut a fülembe, aztán az azt követő hisztérius ordítások már kitépnek a kábulat nyugodt csendjéből és felébresztenek. A padlón fekszem, és a nyitott bejárati ajtót bámulom bódultan, amit a viharos szél a fehér falnak csapkod. Felkönyökölök, s ezzel a szédülés úgy fejbe csap, hogy vissza kell feküdjek a földre. Nyöszörögve megdörgölöm a halántékomat, amikor  egy újabb vérfagyasztó sikoly hasít a dermedt csendbe. Elkezdem húzni magama földön a hangok irányába. Centiről centire, megküzdve a szédüléssel és az egyre erősödő émelygéssel. Ekkor azonban az ajtó mellett ácsorgó krómozott lábú szekrény felületén megpillantom magam...
A sármos, jóképű fiatal ember képe eltűnt. Nincs többé szögletes áll, vékony ajkak, pisze orr, sem pedig tökéletesen ívelt szemek és aranyszőke haj. Helyette egy szörnyeteg bámul vissza rám, aminek torz és ocsmány arcát elcsúfítják az éles agyarak, a pici gomb szemek és a hegyes fülek. Felkiáltok, de a hangom egy vadállat üvöltéséhez hasonlít.
- Segítség! – hörgöm érthetetlenül miközben  bele kapaszkodok az ajtófélfába és felhúzom magam annyira, hogy be tudjak nézni az étkezőbe. Attól, amit ott látok azonban meg fagy ereimben a vér.
A személyzetem szegszűnt létezni. Nincsenek idős, barátságos arcok, sem anyai mosolyok... helyette különféle konyhai eszközök torz másai, amik ájuldoznak és sikoltoznak félelmükben. Ez nem lehet igaz, ez NEM LEHET igaz – hitegetem magam. Hátrálni kezdek. Ekkor veszem észre a szemem sarkából az apró fehéres fényt felvillanni. A földön egy szál rózsa hever. Vérvörös szirmai és méregzöld levelei körül a levegő úgy bizsereg, mint a parázs ha a hideg kőre pattan.

- Átkozott borszokány. – ordítok fel ingerülten.