Sziasztok,
Ezúttal Szaladin legsötétebb titkát tudhatjuk meg, ami akkor elszántságot kölcsönöz neki, hogy képes az emberei és saját életét is kockára tenni. Mi lehet az a titok, ami erre a lépésre kényszerítette?
A katonák és a gyerekek
tökéletesen elrejtőzve haladnak a sivatag dűnéi között: olyan halkan
beszélgetnek, hogy hangjuk alig több egy kar suhintásnál, mozgásukat nem követi
sem nehéz fegyver sem páncélcsörgés - ami ráadásul még le is lassítaná őket. Nem
panaszkodnak, nem rimánkodnak, amit elvárok, és amit megkövetel az a négy hetes
próba, amit a sivatagban kellett tölteniük egy szál tőrrel.
Kihasználva ezt a
csendet, kiélvezem az ujjaim közt maradt hamu lassú morzsolgatását. Minden
egyes széthulló darabja bizonyítja, hogy ők
a saját levükben főnek, míg mi menetelünk. Elégedetten elmosolyodom, hiába
tudom, hogy az út milyen hosszú, ez
ugyanis előnyt jelent.
Több mérfölddel később,
amikor már kifogy a kérges ujjaim közül a hamu, lassítok és az égre nézek, hogy
ellenőrizzem az útirányt. A dűnék
sokszor egekig érő csúcsai fölött a korom fekete égen egyre több csillag
jelenik meg egyre inkább elrejtve a tudatlan szemek elől a legmegbízhatóbbat, a
Sarkcsillagot. Mivel sosem mozog, elég csak a bal oldalunkon tudnunk, és nem
tévedünk el a sivatag végeláthatatlan labirintusában.
A hozzám legközelebb
álló alacsony, széles vállú katonához fordulok, aki azonnal kihúzza a hátát és
megmerevedik, bólintok, aztán a többiek felé biccentek. Ő sarkon fordul, és
azonnal továbbítja az utasítást.
A nap első sugarai
hamar kezdik áttörni a horizonton az éjszaka egyhangú sötétjét. Mi azonban még
több napi járásra vagyunk a sziklák újbóli felbukkanásától, és egyszersmind a menedéket
jelentő tamariszkusz fák gyökerezési helyétől. Tábort verünk: fedezék híján
ugyanis alig pár óránk van a perzselő napsugarak megérkezéséig. Elégedetten
nézem végig, ahogy többen mélyen bele ássák magukat a homokba, míg mások
ponyvát húznak maguk fölé a fejükre tekert textilből vagy éppen úgy formálják a
homokot a mágiával, míg az elegendő árnyékot nem tart.
Lassan telnek el az
órák, míg beesteledik és folytatni tudjuk az utunkat, és még lassabban telnek
el a következő napok. A hosszú, monoton menetelés, ami felemészti a
készleteinket, az energiáinkat és a józan eszünket, a legjobb pillanatban ér
véget, amikor meglátjuk az első, mélyen a vörös homokba süllyedt sziklákat.
-
Mindenki szaporázza a lépteit, emberek. – kiáltom
a parancsot miközben a sziklák cirádás sziluettjére mutatok. – Napkelte előtt
el kell érnünk az első fát.
Halk zúgolódás söpör
végig a tömegen, de azonnal el is hal, amint a kezem az egyik, derekamra
erősített tőr markolatára téved.
Fegyelmezett,
összeszedett menetelésbe kezdünk. A nap azonban túl hamar szalad fel az égre,
és hozza magával a forró, tüdőt perzselő levegőt. Minden bizseregve remeg a
szemünk előtt: a fakó ég és az azon átkúszó félénk fátyolfelhők, a homok dűnék
és a horizonton árválkodó egyetlen tamariszkusz fa.
- FA!
– hallom a ziháló hangot a hátam mögül. Szaladni kezdünk. Nem törődve azzal,
hogy fölösleges energiát veszítünk ezzel.
Mindenki szét széled az apró levelek nyújtotta gyér
árnyékban, szabadon hagyva a fa tövét, ahol leülök és kezembe véve a két élű
tőrömet félig lesütött szemmel figyelem, ahogy mindenki ledobja a zsákját és
hozzá lát a túléléshez szükséges rutinjához: többen mély gödröt kaparnak, hogy a
több tíz fokkal is hűvösebb, nedves homokba feküdjenek, mások a napon keskeny,
sekély gödröt ásnak, ráterítenek egy nejlon zsákot, közepén egy kővel, hogy
napnyugtára a lecsapódó vizet összegyűjtse.
Elégedetten elszenderedem.
Amint kezd lemenni a nap én már ébren vagyok és a keselyűk
mély, kotyogó hangját utánozva felverem a tábort.
Rövid időn belül összekészülnek, miközben én az egyre inkább sötétbe
burkolózó táj egy aprócska pontját figyelem, ahol a Lovagosok vára áll. A
hatalmas kőbányákkal telezsúfolt, védtelen hátsó része.
-
Szaladin. -
áll meg határozottan mellettem az egyik katona és adja oda az első,
ruhákból kirázott betolakodót, egy skorpiót. Az egészet a számba tömöm.
Szeretem ezt a semleges, egyszerre krémes és roppanós falatot. Miután az utolsó morzsáját is lenyeltem türelmetlenül fordulok vissza az emberekhez és nézek
végig rajtuk jelezve, hogy nem kapnak több időt a pakolászásra, amikor a
homokban meglátok egy szabályos hullámokból álló nyomot. Homoki vipera.
Teljesen ledermedek. Az utolsó alkalom, amikor ezzel az átkozott fenevaddal
találkoztam, anyám halála volt:
A heti piacon anyám, mint mindig kivitte a
kézzel szőtt portékáit, ám aznap a mellé sátrat verő árusok verekedni kezdenek,
amikor egyik a másikát lopással vádolta meg. Anyám volt az első, aki megpróbált
rendet tenni mielőtt kiértek volna a Lovagosok, csakhogy a fényes páncélba bújt,
tudatlan kövér marhák már ott is teremtek. A verekedés persze kitört, anyámat
pedig fellökték. A standjával együtt terült el a földön... senki nem figyelt
rá... Mire oda értem egy újabb adag vékával, anyám már a homokban fekve
reszketett és rángatózott a görcsös fájdalomtól. Semmit nem tehettem, olyan
gyorsan vitte le a homoki vipera mérge, ami feltehetőleg a stand árnyékában
pihent.
A katonák után eredtem, de kiérve a városból
nyomukat vesztettem és eltévedtem. Több heti járásra a várostól találtak rám
egy helyi törzs tagjai egy szikla kupac mellett. Már eszméletlen voltam a
kiszáradástól és az éhségtől, ők azonban elvittek a falujukba, hogy segítsenek
rajtam.
Hosszú napokon keresztül küzdöttek az életemért,
de végül megmentettek és vissza hoztak a halálból. Amikor magamhoz tértem,
egyből tudtam, hogy ez lehetetlen. Kinek van ehhez hatalma? El akartam
menekülni, de a gennyes sebektől lángoló testem gyönge volt még. A törzsfő
azonban megesküdött, hogy nem kell félnem és hogy mindent elmagyaráz, ha tartom
a szavam és hogy nem rohanok vissza a sivatagba, a biztos halálba. Vonakodtam,
de maradtam, mert az adósuk lettem. Ekkor mutatta meg nekem azt, amire még
álmomban sem gondoltam: a mágiát.
Arra az energiára, ami ott lapul a homokban,
a sziklákban, a levegőben, amit ez a törzs olyan könnyedséggel irányít, mintha
csak a szél fújná el a port a földről. Gyógyítanak vele, sőt vizet fakasztanak
a kevés állataiknak. Megakartam tanulni. Kerül, amibe kerül.
Tucatnyi sebet, sérülést és csonttörést
szenvedtem, mire az évek alatt elsajátítottam az alapokat. Többet akartam, de
nem voltak hajlandóak tovább tanítani. Otthagytam őket, hogy saját embereket
toborozzak és megtanítsam nekik a mágiát.
-
Héj... – rázza meg a vállamat az egyik velem
egykorú férfi, ezzel is visszahúzva a jelenbe.
Mogorván kapom felé a fejem, ekkor veszem
észre, hogy nem engem hanem a talajt bámulja: a lábam előtt a homokban jól
láthatóan egy rémült női arc rajzolódott ki, ami a fájdalmak ellenére is
hasonlít rám. Pillanatnyi döbbenet után bele rúgok a homokba, ezzel is
megsemmisítve a képet, majd a döbbenten ácsorgó katonára ordítok, hogy szedje
össze a csapatot és induljunk végre.
Szeretettel:
Brukú
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése